A tehetséggondozás gyakorlatáról

A tehetséges gyerek neveléséhez olyan programok szükségesek, amelyek ösztönöző feladatokat állítanak elé és lehetőséget nyújtanak arra, hogy felfedezze, megismerje önmagát, továbbá önálló gondolkodásra tanítják. Mindehhez inspiráló környezetre van szüksége, amely elég szabad és biztonságos ahhoz, hogy szabadon élhessen lehetőségeivel. Olyanra kell tanítani őket, hogy kreatívan tegyék fel a kérdéseiket és keressék a válaszokat. Ha a feladatok a logikát és a képzelőerőt is megmozgatják, a gyerek kedvet kap ahhoz, hogy ő maga keresse meg rájuk a lehetséges válaszokat.

A kreatív magatartás nem a meglévő határok felrobbantását jelenti, hanem azt, hogy a megadott játékszabályokon belül egyéni megoldásokat keres. Olyan feladatokat kell adni nekik, ami a fantáziájukat megmozgatja, ami nem mechanikus gondolkodásra késztet, hanem bátran asszociálhat. Például egy kommunikációt fejlesztő órán: az ún. „class-debate” típusú feladatok során egy semleges állításra kell keresni közösen pro és kontra érveket, így nemcsak érvelési, vitatkozási kultúrájuk nemesedik, de rendkívül jól mozgósíthatják fantáziájukat, humorukat és kreativitásukat egyben. Lehetnek etikai jellegű feladványok is, amelyben csak a jó erkölcs a helyes választás.

A tehetséget ösztönözni és pályán tartani kreatív tanulással lehet. A kreatív tanulás dialógusokból áll: a tények és a fantázia között, a valóságos és a lehetséges között. Olyan folyamat, amelyben együtt gondolkodunk, cselekszünk, alkotunk, változtatunk. A tanár reakciója nagyban befolyásolja a fejlődést. A gyermek nem lesz többé kreatív, ha környezete nem reagál erre. A szeretet közegében megsokszorozódik a fizikai és szellemi erő. Ha a tanuló érzi, hogy kreatív viselkedését, ebben kifejeződő egyediségét, individualitását elfogadják, bátorsága megmarad ahhoz, hogy tehetséges legyen. Bátorság kell ugyanis ahhoz, hogy valaki a többiektől különbözzön, hogy egy új kérdést egyedül tegyen fel, és új véleményével egyedül álljon. Ha a tanárok maguk is kreatívak és elég vállalkozó szelleműek, alig van gondjuk a tehetséges gyerekekkel. Szülők és pedagógusok egyaránt úgy fejleszthetik a gyermeket, hogy olyan mértékű szabadságot és biztonságot biztosítanak számára, amelyből elég emocionális támaszt kap ahhoz, hogy tehetségessé váljon. Ha énje megerősítést kap, motiváltsága növekszik.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a sikertelenség nem illik bele a tehetséges ember önmagáról alkotott képébe, ezért különösen fontos, hogy a tehetséges gyermekek a kudarcot is megengedhessék maguknak. A pedagógus segíthet humorral elütni a helyzetet, hogy továbbra is merjen a diák kockáztatni. A pedagógus közvetlen, állandó intenzív kapcsolata a gyerekkel egyébként sem nélkülözhető a tehetséggondozásban.
Fontos, hogy a gyermeket egyediségében, egyszeriségében észleljék, felismerjék képességit, megértsék szükségleteit és megfelelő biztonságérzetet és szabadságot kapjon ahhoz, hogy azzá legyen, amire valóban képes. Kreativitása elegendő térhez jusson, ébren tartsák a játékosságát, és sikerüljön agresszióját pozitív hajtóerővé formálnia.
A fentiek miatt fontos, hogy minden egyes diák nevelése eltérő kell, hogy legyen; a gyerek természetétől, karakterétől és egyedi kvalitásaitól függően. Amit egyik diáktól elvár, és ahogy számára átad valamit a pedagógus, annak különböznie kell, ahogy a következőt oktatja és foglalkozik vele, akinek természete, akarata, személyisége teljesen eltér az elsőtől.
Egy képpel illusztrálva, a nevelő olyan, mint egy kertész, aki különböző kultúrnövények csemetéit, épp szárba szökkenő kezdeményeit kapta keze alá, hogy érett, gyümölcstermő növénnyé fejlessze őket. Ezért a kertész táplálja, öntözi, védelmezi, figyelemmel kíséri növekedésüket, a különböző fajtájúakat eltérően, hogy épp mire van szükségük. Fiatal növényt soha nem metszenek. Az éretlen gyümölcs továbbá kesernyés, ezért a tanárnak az érett gyümölcs nektárjára kell néznie, miközben a fejlődő tehetséggel foglalkozik.

A nevelést azonban nem lehet egészében átengedni a tanároknak, az intézményeknek, mert a nevelés minden gyereknél otthon kezdődik, és az iskolai évek alatt is otthon kell folytatódnia. Különösen, ha tehetséges gyerekről van szó. A gyermek sajátos egyediségét legintenzívebben az otthon, a szülők tudják megfelelően fejleszteni. A gyerek hétéves koráig mindent utánzás, játék és a közvetlen környezettel való interakció útján tanul meg. A szülők jelentik a példaképet számára, ezért tegyék lehetővé, hogy ő is részt vegyen abban, amit mi magunk csinálunk. Amikor az apa a garázsban bütyköli a kocsit, a gyerek mellette kérdezősködhessen és kis csavarhúzóval ő is besegíthessen. Vagy az anyuka mellett meggyúrhatja a maga kis kalácsát. Az, hogy a gyermekben miként fejlődik a kötelességérzet, a lelkesedni tudás és az érdeklődés, teljes mértékben a személyes példa, az utánozható tárgy és az ezzel folytatott játék bensőséges voltától függ. Majd jön az ismeretszerzési fázis, amikor az iskola és a tanárok a szülők partnereivé válnak ebben az időszakban. A tehetséges gyerek egyedi, különleges érdeklődését a szülőknek otthoni vagy tanterven kívüli foglalkozásokon fejleszthetik (anyagok, könyvek). Tinédzser korában már folytathat önálló kutatómunkát, ebben a korban már gyakran akad számára „mentor”, az érdeklődési körében jártas tanár, nagybácsi vagy más felnőtt. A szülők gyakran már nem tudják követni ekkor, de segíthetnek új, továbbvivő kapcsolatokat megtalálni.

Fontos kérdésként jelenik meg az is, hogy iskolába járjon-e a gyermek, vagy inkább speciális képzésre? Mindenképpen fontos, hogy iskolába járjon, mert a legtehetségesebb kutatónak is szüksége van munkatársakra. A tehetséges gyerekeknek minden más gyerekhez hasonlóan szüksége van vonatkozási keretre, pontosan körülhatárolt mozgástérre. A tanárok a tehetséges gyereknek az iskolában is rugalmasabb kereteket biztosíthatnak, ha megértik a gyerek személyiségének sajátos világát. A keretek meghatározása szükséges, de ezen belül biztosítani kell az alternatívák lehetőségét, és segíteni kell a gyermeket, hogy válasszon. A tehetséges gyerekek fő ismeretszerzési forrása sokszor nem az iskola, hanem a tapasztalat, illetve az olvasás. Ha egy olyan környezetben van az iskolában, amely megteremti az esélyét annak, hogy a gyerek (azok a bizonyos rugalmas keretek között) azt csinálja, amit nagyon szeret, az öntevékenység által fejlődik a benne rejlő tehetség, és nem lesz bábu, akiből nem lehet zsenit nevelni.

A tehetséges gyereknek szüksége van arra, hogy speciális programokkal formálják, fejlesszék. Ehhez azonban nem szükséges, hogy külön, csakis számukra szervezett iskolába járjon. A speciális tevékenységi területen végzett intenzív oktatás következtében élvezni fogja, amit csinál, különösen, ha látja, hogy van értelme.
Sokan úgy vélik, hogy a tehetségesek problémásak. Ez azért van, mert az emberek nagyon nehezen tolerálják a másságot, és minél jobban eltér valaki az átlagostól, annál kevésbé tolerálják. Az emberek elutasítását, bántását legtöbbször nem a tehetséges gyerek váltja ki környezetéből, hanem így reagál a környezete a teljesítményére. Nem mindegy, hogy egy társadalomnak mi az értékrendje: lehúzza, vagy inkább mintának tekinti a kimagasló teljesítményt.

Ugyanakkor nem a tehetség önmagában jelenti a drámát, hanem a gyermeki személyiség összes többi, nem megfelelően fejlődő vagy elhanyagolt aspektusa. A nehézségek nem a többletből, hanem az azzal társuló hiányból fakadnak. A tehetséges gyerekek konfliktusai gyakran származnak abból, hogy intellektuális és érzelmi fejlettségi szintje között nagy az eltérés. Ügyelni kell arra ezért, hogy ne csak a specifikus tehetsége fejlődjön, sokkal inkább a személyiség egészének – érzelmi, intellektuális, művészi, szociális adottságoknak – a fejlesztése legyen a cél.

A környezetnek nagy szerepe van abban, hogy az egyén milyen mértékben meri a kreatív képességeit felhasználni. Társadalmunk alkalmazkodásra nevel, és merev elképzelése van arról, hogy a gyerekben mit és mikor kell fejleszteni. Pedig az azonos korú gyermekek képességei nagyon is különbözőek, így a nekik való szellemi táplálékoknak is különbözniük kell.
Ma különösen nagy a szükség arra vonatkozóan, hogy az iskolákban legyen etikai képzés. Nevelési célnak fontos meghatározni: a tekintélytiszteletet, a bátorság és hit érzésének kiépítését, a kitartásra és kemény munkára való szoktatást, a bajtársiasságra nevelést. Meg kell tanítani a diáknak is, hogyan viselje el a kudarcot és a sikert, a feszültséget és a kritikát, és hogy sztárvágy helyett egészséges önbecsülése legyen.

Szász Ramóna – Tóth Katalin