Interjú Dr. Vass Vilmossal

Vajon felfedezzük-e minden gyermek esetében, hogy mi lehet az ő „eleme”?

Interjú Dr. Vass Vilmossal az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógia és Pszichológia Karának egyetemi docensével

• Mikor és hogyan lehet felismerni egy gyermekben a tehetséget?

Alapvető kérdés, különös tekintettel az óvodás korosztályra vonatkozóan. Mielőtt válaszolnék a kérdésre érdemes leszögezni: minden gyermek tehetséges valamiben. Ha megnézünk például egy óvodai csoportot, akkor ott elképesztően tehetséges társaság jön össze. Mit látunk, amikor belépünk az ajtón? Az ember első benyomása, hogy a kisgyerekek önfeledten, vidáman rajzolnak, mesélnek, táncolnak, beszélgetnek és játszanak.  Az nyilvánvaló, hogy némelyikük jobban táncol, vagy szebben fest, esetleg színesebben mesél el egy történetet, vagy éppen örömmel játszik csoportban. Úgy gondolom, hogy az első hat életévünkben tanulunk a leghatékonyabban. Megtanulunk járni és beszélni. Mindezt szeretetteljes légkörben tesszük, ahol rengeteg pozitív visszajelzést kapunk. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy hibázhatunk, többször próbálkozhatunk. Miközben egy házat az alapoktól kezdünk el építeni, a közoktatás rendszere egy idő után másképpen kezd el működni. Nem szeretném, ha az óvodapedagógusok tétova pillantásokat vetnének az érettségi követelményrendszerre (szerencsére ez nem jellemző). Az általános iskolában azonban már más a helyzet. Különösen a 7. és a 8. évfolyamon erőteljes a hazai kimenet szabályozó rendszer hatása. Amennyiben a felvételin kérik a melléknévi igeneveket, akkor azt gőzerővel fogom tanítani. Ez a tesztelt tanterv csapdája. Ráadásul számomra alapvető szempont, hogy a tehetséggondozás egyenlő a teljes személyiségfejlesztéssel. Miközben felfedezem azt, hogy ki az, aki szebben fest, jobban énekel, szívesebben mozog – figyelem azt, hogy hogyan tanul – eközben személyiséget fejlesztek. Ez a folyamat nem azonos a matematikával, a szövegértéssel és a problémamegoldással. Színesebb és teljesebb világ az, amiről beszélek. Minél több időt tölt el egy diák a közoktatásban, ez a világ annál szürkébb és fakóbb lesz. Úgy gondoljuk, hogy a tehetséges gyermekek száma erőteljesen csökken és kifejezetten örülünk, ha egy tanulonk megnyer egy kémiaversenyt. Holott, ahogy korábban állítottam: minden gyermek tehetséges valamiben. Mindenkiben van valami, ahogy ezt Ken Robinson írja 2009-ben a The Element című könyvében. Ez az „element” elég nehéz elmondani magyarul, hogy mi lehet: spiritusz, tálentum sokféle kifejezést használunk. Ha arra a mondásra gondolunk, hogy „elemében van valaki”, akkor ezt akkor mondjuk, amikor valaki sziporkázik, a legjobbat nyújtja, akin látszik az, hogy fantasztikus formában van. Szereti és akarja, amit csinál. A tehetséggondozásban egyre nagyobb szerephez jutnak az érzelmi-akaratai tényezők. Ez a kompetenciafejlesztés szempontjából azt jelenti, hogy az ismeretek és a képességek mellett egyre nagyobb figyelem fordul az attitűdök felé. Vajon felfedezzük-e minden gyermek esetében, hogy mi lehet az ő „eleme”? Hány tanuló hagyja el úgy a közoktatás rendszerét, hogy soha nem találtuk meg ezt a területet, nem volt rá szükség? Ugyanakkor a pedagógusoknál is meg lehet figyelni egy osztályteremben, hogy „eleme-e” a tanítás, a gyermekekkel való foglalkozás.  Sajnos a mai napig nem tudjuk mennyi az, ami ebből velünk születik és mekkora az a hozzáadott érték, amit fejlesztünk. Talán a géntudományok rohamos fejlődésével okosabbak leszünk. 
Az óvodai világhoz visszatérve azt látjuk, hogy minden gyermek az elemében van. Az lenne a jó, ha ezt a csodálatos világot tovább tudnánk vinni. Minél több időt eltölt egy gyermek a közoktatási rendszerben, annál inkább az elemében érezné magát, az nem lenne rossz.

• Ön szerint hogyan lehetne ezt a csodát tovább vinni?

Nézzük meg azt, hogyan gyógyít egy orvos: nem kézrátétellel, és nem is ránézésre. Hogyan kezd hozzá? Először is egy szakszerű diagnózist készít, ráadásul egyénre szabottan. Minden betegéről pontos helyzetképe van. E nélkül nem tud gyógyítani. Lefordítva a pedagógia nyelvére ez azt jelenti, hogy mielőtt bármit elkezdünk tanítani, érdemes pontos diagnózist készítenünk diákjaink érdeklődéséről, családi hátteréről, tanulási stílusáról. Ráadásul ez szervezeti kérdéseket is felvet iskolán belül és azon kívül is. A helyzetképeket a pedagógusoknak közösen elemezniük. Az orvosi konzílium erre ismételten jó példa. El tudok képzelni olyan eseteket, amikor a fejlesztőpedagógiai szolgálatokat is be kell vonni ebbe az elemzésbe. Különösen igaz ez az óvoda-iskola átmenetben. Úgy tűnik, mintha valami teljesen más világba érkezne a tanuló. Padsorok vannak és 45 perces tanórák. Ez számára elég idegen. Nem ez az ő természetes közege. Kevesebbet rajzol, táncol, énekel. Visszatérve a konzíliumra, ez az iskolában azt jelenti, hogy a tanítók beszélgetnek egymással, konzultálnak az iskolavezetéssel, a külső szakemberekkel. Ráadásul ez egy egymásra épített fejlesztési folyamat. A diagnózisok alapján elkészített fejlesztési tervek a későbbiekben is jól használhatók. A „csoda továbbvitelében” a másik fontos dolog a sport világából jön: a bemelegítés jelentősége. Minden sportoló két dolgot biztosan tud. A bemelegítő technikákat és az edzésmódszerek tudatos variálását. A bemelegítés egyre fontosabb a pedagógiában is. Ez nem biztos, hogy mindig játékot jelent. Sokkal inkább ráhangolódást, az előzetes tudás feltérképezését. Olyan jellegű tevékenységekről van szó, amelyek lehetővé teszik, hogy az izmok működjenek, terhelhetőek legyenek. Nem lehet egy kisgyermeket arra kényszeríteni, hogy 45 percen keresztül ücsörögjön a padban. Ha rohangál a folyóson, akkor fekete pontot kap, pedig neki a mozgás elemi szükséglete. Nem lehet padsorok közé kényszeríteni, hiszen az óvodai világban nagyon sokat ül körben a szőnyegen, ahol társaival beszélgetett. Rengeteget játszott az udvaron, lényegesebb szabadabban élte az életét. Az iskolába lépéskor ez megváltozik. Az elején talán ez még nem drámai. Később azonban már komoly problémát jelent. Ez olyan, mint amikor egy festőművészt, aki kint van a szabadban és kötetlenül dolgozik, hirtelen beterelik a gyárszalag mellé egy nyolc órás munkára, ahol kötelező egy minta alapján vázát festenie. Meghatározott ütemben arra kényszerítik, hogy standardizáltabban élje az életét. Nem nehéz kitalálni, mi fog történni. Megutálja a festészetet. A gyermekek nagy része nehezen tudja elviselni, ezt az uniformizált és rutinszerű iskolát.  Ennek pedig az lesz a következménye, hogy az elemében sem lesz. A játékot, a táncot, a rajzot, a mozgást – ezeket a tevékenységeket fokozatosan visszaszorítjuk. Helyette pedig meglesznek a megfelelő rutinszerű eljárások: ha ez a pedagógus jön be így kell viselkedni, ha Marika néni jön be, akkor nála így kell felelni. Kialakulnak ezek a szabálytudatos játékok, amelyek kétségkívül működnek, mert régóta így létezik az iskola. Csak valahol azt veszítjük el, ami az óvodában még érték volt. A személyiséget, a kisgyermekkor csodáját. Minél több időt tölt el az iskolában egy gyermek, annál inkább tantárgyakra szabdaljuk szét a világát. Jönnek-mennek tanárok, nem is ismerik őt, nem nagyon figyelnek oda, hogy hogyan tanul, mi érdekli. Nem számít a képzelete, a kérdése. Egyáltalán nem az ő világukra van szabva az iskola.  Úgy működik körülbelül, mint a 18. században az ipari forradalom idején egy gyufagyár: ha valami problémájuk van, „kihúzzák a gyufát”.

• Egy szülő hogyan tudja felismerni a gyermekében levő képességeket?

Nyilvánvaló, hogy sok szülő azt szeretné, hogy rögtön Nobel-díjas legyen a gyermeke. Mások abban a szakmában gondolkodnak, amit ők művelnek. (Ha például én orvos vagyok, akkor szükségszerű, hogy a gyermekemből legalább olyan jó orvos legyen.) Komolyra fordítva a szót, nagy társadalmi nyomás nehezedik az iskolára. Ez egyértelműen a teljesítményelvben mutatkozik meg.  Ez különösen tetten érhető az informatika és az angol nyelv területén. Általánosságban azonban már a kezdőszakaszban van egyfajta elvárás, arra vonatkozóan, hogy az iskola minél többet és gyorsabban tanítson. Ráadásul a hazai közoktatás rendszere erőteljesen szelektív. Minél előbb bekerülsz egy jó iskolába, annál inkább garantált az, hogy belőled jól menő közgazdász lesz. Az egész rendszer csupán egyetlen egy dologhoz nem illeszkedik: a gyermekhez. A gyermekkor egyre rövidebb, frusztráltabb, hiszen mindenki hajtja őket. A megoldás az lehet, hogy kommunikálni kellene, például azt, hogy nincs hová rohanni. Ez nem ugyanaz a kor, amikor csak a tanulók 20 százaléka került be a felsőoktatásba. Nem lehet kiindulni olyan nosztalgikus képből, „amikor én gyermek voltam…” Csak az utóbbi tíz évben hihetetlen tempóban változott minden. Ráadásul a gyermekeink számos képességterületen jobbak, mint mi voltunk. Nemcsak a digitális kompetenciáról beszélek.  Ezt nem azért mondom, mert esetleg Shakespeare-től több drámát tudnak fejből felmondani, vagy latinból több idézetet tudnak, nem ezzel tesznek túl rajtunk. Az életképességeikben, tudatosságukban, a digitális technológiáknak használatában. Máshogy működnek, mint a korábbi generációk – szerintem sokkal jobban. Hajlamosak vagyunk szidni mindig az utánunk jövő generációt, hogy mennyire rosszak, de ez nem így van. Nekik nyitott ez a világ, ők sokféleképpen tudnak kommunikálni, nem ijednek meg a lehetőségektől, bátrabbak, magabiztosabbak, megkockáztatom kreatívabbak is. Az „Y-generáció”, fogyasztás- és médiatudatos, kommunikálni és együttműködni velük a hagyományos tanítási módszerekkel már nem lehet. Egy tanári prédikáció a jövő nagy esélyeiről, meg a 21. század tudásáról az messze nem ér annyit, mint esetleg olyan kommunikációs formák használata, mint mondjuk a facebook, a twitter, a blog vagy a skype. A mai diákok képfeldolgozó képessége sokkal jobb, mit a miénk. Köszönhető ez a gyorsvágású, pörgős reklámoknak, zenei klippeknek, a filmelőzeteseknek. Nekem A tenkes kapitánya című film hihetetlenül izgalmas volt. Egyetlen diákomat sem érdekli egy tízperces Buga Jakab-labanc kardpárbaj. Nekik ez lassú. Ezt tudomásul kell vennünk.

• Melyek azok a tantervek, amelyek lehetővé teszik a tehetség kibontakozását?

A legelső jelzős összetétel, ami eszembe jut: a rugalmas tantervek. Nem nagyon lehet leírni részletesen, hogy mi az, amit elvárunk, amit számon kérünk, mindig kell benne hagyni szabad mozgásteret. Azoké a tanterveké a jövő, amelyek személyre szabottak, világos és egyeztetett céljai, elvárásai vannak, rengeteg benne a visszajelzés. A tanulást támogató tervezés és értékelés között szoros összefüggés van. A fejlesztési folyamat ekkor lesz tevékenység- és tanuló centrikus. A rugalmas tanterv tanulásszervezésében kiemelkedik az egyéni, a páros, és a csoport munka. Nagy mértékben a kooperatív tanulást helyezi az előtérbe. Más szempontból a flexibilis tanterv épít a tanórán kívüli tanulási lehetőségekre is. Nem leckére és tanórákra bontott, ahogy korábban említettem korántsem részletesen előíró. Egy olyan színes tantervi világ, mint amikor egy kisgyermek legózik: odamegy a polchoz, és azt választja ki, ami neki tetszik. Megnézi a dobozon a képet, mit lehet belőle összerakni a színes prospektus segítségével, majd önfeledten, ám nagyon komolyan tevékenykedik. Nem könnyű ilyen tantervet tervezni, ez közös munka. Diákjaink számára a tanulás élmény, a pedagógusoknak minden tanítási nap izgalmas lesz.