Interjú Szántó Dávid sportriporterrel

A mai napig fel tudja idézni – akár kommentátori hanggal is – amikor Darnyi vagy Egerszegi beér a célba. Kisgyerekként ott ült a tévé előtt minden jelen¬tős sportesemény alkalmával, később a kötelező olvasmányként olvasott sportnapilapból is szívta az agyába az eredményeket. Úszóként kezdte, de tizennyolc évesen már az MTV-nél dolgozott sportriporterként. Szántó Dávid alaposságára jellemző, hogy a pekingi olimpia kedvéért alapszinten kínaiul is megtanult.

Gyermekkori álmod volt, hogy kommentátor?

Nagyon sportos családban nőttem fel. Kötelező volt mindenkinek megtanulnia úszni, és emellett rengeteget jártunk kirándulni meg futóversenyekre. A szüleim is – még ha nem is élsportolók voltak – versenyszerűen sportoltak. Nagyon sok közvetítést néztünk a tévében, mindig figyelemmel kísértük az olimpiákat, a focimérkőzéseket, ekkor alakult ki bennem, hogy mennyire jó dolog sportriporternek lenni. A mozdonyvezető, a tűzoltó és a vadakat terelő juhász mint álom nekem kimaradt, a riporterkedés azonban mindig benne volt a top háromban.

Hány éves korodban kezdted az úszást?

Öt éves koromtól tizenkilenc éves koromig úsztam.

Akkor ezek szerint volt átfedés, vagyis egyszerre voltál úszó és sportriporter is?

Amikor elkezdtem az MTV-ben dolgozni - ekkor tizennyolc éves voltam - közben ugyanúgy jártam hajnalban edzeni, csak akkor már tisztában voltam azzal, hogy ez már csak egyfajta levezetés.

Hogyan tudtad elsajátítani azokat a kompetenciákat, amelyek szükségesek voltak? Gondolok itt a korábbi sporteredményekre, csúcsoknak a számszerűségére.

A Nemzeti Sport kötelező olvasmány volt mindennap. Jobban érdekelt, mint Petőfi összes költeménye vagy mondjuk a függvénytáblázat. Ahogy olvastam, azzal a lendülettel meg is maradtak a fejemben az eredmények. Az úszásnál pedig mindig megnéztem a világversenyeket, mind a mai napig fel tudom idézni, hogy melyik versenyen, melyik oldalon nyúltak be. (Mindig változik az, hogy a tévéközvetítés balról vagy jobbról történik.) A mai napig az utolsó métereket is fel tudom idézni, ahogy Darnyi vagy Egerszegi beér a célba – van, amit kommentátori hanggal is, van ahol csak a kép van meg.

Milyen nehéz átadni a történéseket a nézők számára, hogy ők az otthonukban ugyanúgy átéljék azt a hangulatot?

Ez művészet, ez a szakma lényege. Ha az ember nézett egy focimeccset, amit Knézy Jenő kommentált, akkor érezte az egész mérkőzés hangulatát. Vagy ha a kajak-kenut vesszük Vitray Tamással vagy az atlétikát nézzük Gyulai Istvánnal: nekik az volt a zsenialitásuk, hogy a tévén keresztül az otthonunkban is meg tudták teremteni a verseny atmoszféráját.

Melyik volt az első éles bevetésed?

2003-ban a barcelonai úszó VB volt. Ez a felkérés számomra is nagy meglepetés volt.

Azt olvastam, hogy Vitray Tamás négy nap után haza utazott a VB-ről, mondván, hogy ezt te úgyis meg tudod oldani egyedül is.

Ez így volt. Nem az MTV riportereként utazott ki velem, mert az én voltam, hanem  mint a Magyar Úszó Szövetség vendége. Beült mellém a kommentátorállásba, csak azért – mint utólag megtudtam –, hogy ha bármi gond van, közbe tudjon szólni. Nem volt bekapcsolva még a mikrofonja sem, csak ült és figyelt. Egy idő után látta, hogy ezt meg tudom oldani, nyilván nem azon a szinten, ahogy ő, de valahol el kellett kezdeni. Nagyon hálás vagyok neki, hogy megadta ezt a lehetőséget.

Melyik volt a legemlékezetesebb sportesemény az eddigi pályafutásod során?

Amelyik teljesen lenyűgözött, és fantasztikus élmény is volt, az Cseh Laci első világbajnoki ezüstje Barcelonában, illetve az athéni olimpián. De óriási volt a 2008-as pekingi olimpia gigantikus megnyitóünnepsége is.

Mi a véleményed a doppingkérdésről?

Sajnos az a baj, hogy a sport most nagyon nem az, ami volt a közelmúltban, akár harminc-negyven évvel ezelőtt. A sport kőkemény üzlet lett. Arra van kitalálva, hogy a nép megkapja a maga cirkuszát. Ez egy nagy vállalkozás, amihez hozzátartozik az eredmények hajszolása.

Mennyi az ember teljesítményének határa?

Olvastam különböző kutatásokat, nem tudjuk megmondani. Nyilván be lehet határolni tudományos alapon, hogy az ember izomzata, csontozata mire képes, milyen erőfeszítést bír még el. Az emberi szervezet folyamatosan változik, illetve változtatják. Ne felejtsük el, hogy a doppingnak van egy nagyon durva formája is, aminek az lehet a vége, hogy a jövőben mesterségesen előállított emberek fognak egymással küzdeni. A tökéletes embert próbálják meg előállítani, kiiktatni bizonyos géneket, másokat meg serkenteni: ez nagyon-nagyon veszélyes dolog, rémisztő. De valakiknek megéri. Ezután, mondja az ember a szülőknek, hogy nyugodtan engedje verseny sportolni a gyerekét, nincs abban semmi rossz…

Tényleg, a szüleid mindig is támogattak ebben?

Igen, ők fontosnak tartották, hogy a gyerek sportoljon valamit, én tizenkilenc éves koromig úsztam. Emellett persze követelmény volt az is, hogy a tanulást se hanyagoljuk el.

Ezt annyira sikerült kivitelezned, hogy végül kitűnő lettél…

Igen, gimnáziumban is, aztán utána jött a külker, amit az úszás és a TV mellett csináltam. Azt is nappalin, de azért tesztelem a tanárok tűrőképességét rendesen.

Milyen értékrendet közvetítettek számodra a szüleid?

Majdnem mindent tőlük kaptam. Közvetve az úszásnak is nagyon sok mindent köszönhetek, de ha a szüleim nem indítottak volna el ezen a pályán, akkor nem lettem volna ilyen céltudatos és szorgalmas. Mindig nagyon rendesek voltak, látták, hogy én ezt szeretném csinálni, hogy elszánt vagyok ezen a téren, nem próbáltak meg lebeszélni róla. Nem mondták, hogy kisfiam inkább keressél magadnak más foglalkozást, hanem mindenben, amiben tudtak támogattak. Ők sem gondolták szerintem - az elején biztos nem - hogy ide el fogok jutni, de abszolút száz százalékosan kiálltak mellettem.

Ha jól tudom, a külker után végezted el a közgázt, és ott ismerted meg a feleségedet…

Lett egy főiskolai diplomám, úgy gondoltam, ha már benne vagyok a tanulásban, akkor, ha van lehetőségem, miért ne szerezzek egy egyetemi diplomát is. Nem bántam meg, mert lett egy egyetemi diplomám, de azzal tized, század, ezred, milliomod annyit sem érek, mint a feleségemmel, akit ott ismertem meg.

Van most már egy gyermeketek is.

Igen, van egy kisfiúnk, aki most lesz kétéves. Valami hasonlót szeretnék átadni majd neki is, mint amit én kaptam a szüleimtől.

Szerinted melyek azok a tulajdonságok, amelyek fontosak ahhoz, hogy az ember el tudja érni a célját?

A tehetség az nagyon fontos, de nem biztos, hogy olyan világban élünk, ahol ez a legfontosabb. Nagy szükség van az ambícióra is. Ha az embernek van egy elképzelése arról, hogy mivel szeretne foglalkozni, akkor már csak céltudatosság kell hozzá, mert nem repül a sült galamb a szájába, meg kell dolgozni érte, és nem kell szégyellni a legeslegalján kezdeni. Nekem ebből a szempontból nagy szerencsém volt, hogy már tizennyolc évesen kezdtem el dolgozni. Nem gondoltam azt, hogy mekkora sztár vagyok, hogy enyém az egész világ. Amikor kijöttem a gimnáziumból, akkor tudtam, hogy én még kicsi vagyok az életben, és abszolút nem derogált, hogy lemenjek kazettákért az archívumba. Nagyon fontos az alázat és a másik faktor nálam egy külső tényező, a szerencse. Az, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen az ember. Például, ha nem ismerkedem össze tévésként Vitray Tamással, akkor biztos, hogy nem én közvetítem a 2003-as vb-t, és ki tudja, milyen irányba ment volna  tovább az életem. Vagy ha nem olvasom el a Nemzeti Sportban az újságíró-iskola hirdetését, akkor a tévébe sem kerülök be. Ezek mind olyan apróságok, amelyek nem véletlenszerűek.