Interjú Dr. Hudecz Ferenccel az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektorával

„Egyetemünk kötelessége az őt fenntartó társadalommal szemben, hogy a szellemi teljesítményt objektíven mérlegelje, a tehetséget fölismerje, fejlessze, tegye elégedetté azzal, hogy az alkotáshoz teret és kritikát biztosít - és tegye önmaga eredményeivel szemben elégedetlenné; serkentse új munkára, új utak keresésére.” (Részlet dr. Eörsi Gyula rektornak az ELTE 1984. szeptember 3-án tartott tanévnyitó közgyűlésén tartott beszédéből)

• Hogyan lehet felismerni a tehetséget?

A tehetség felismerése nem könnyű dolog, sokfajta figyelmet és sokféle tevékenység együttes elemzését igényli. Talán azt lehetne mondani, hogy ha egy diák egy gyakorlati, laboratóriumi foglalkozáson, egy szemináriumi beszélgetés keretében ismétlődően nagyon jókat mond, akkor az egy ígéretes jelzés. Azok között lehet tehetséget keresni, akik többet, jobbat nyújtanak, mint az átlag, és olyanok között, akik talán eredeti megfigyelések és gondolatok megfogalmazására képesek. Ha ezek a benyomások, megfigyelések azután különböző szituációkban igazolódnak, akkor jó esély van arra, hogy nemcsak egyszeri felvillanásról van szó, hanem valamiféle tehetség húzódik meg a háttérben. 

• Milyen módón zajlik ma a tehetséggondozást a felsőoktatásban?

A tehetséggondozás a felsőoktatásban alapvetően három színtéren, három formában történhet. Ezek közül az egyik a tudományos diákkörök világa. Ennek keretében egy diák kifejezetten kutatómunkát szeretne végezni, csatlakozik egy csoporthoz, egy tanárhoz, és bekapcsolódik a munkába: olvas, kísérletezni kezd, dolgozatot ír, előadást tart. A második a szakkollégiumok színtere, ahol a szakkollégiumok - a nevükből adódóan is - többletet adnak azok számára, akiknek nem elegendő az, amit az oktatásban naponta hallanak. A szakkollégisták fokozott igényekkel jelennek meg a felsőoktatásban. Vállalják azt a többletet, ami a szakkollégiumi munkából adódik: aktív szemináriumi tevékenység, önálló munka, bizonyos (magasabb) követelményeknek a teljesítése - minden külső kényszer nélkül - belső motiváltságból. A harmadik tehetséggondozási terület a doktori képzés, ahova azok jutnak be, akik egyrészt akarnak és motiváltak, másrészt, akik letettek korábban valamit az asztalra, teljesítettek, valamint vállalják a doktori képzéssel járó többlet terhet. Úgy vállalják, hogy nem is teherként élik meg, hanem a tudás megszerzésének útjának tekintik. Mind a három szintéren megjelennek azok a tanárok, akik segítik az egyéni ambíciók kiteljesedését. 

• Hány szakkollégium működik az ELTÉ-n, és melyek azok?

Az ELTÉ-n öt szakkollégium van. Az Eötvös Collegium volt az első, de mára kialakult a teljes képzési ajánlatunkat lefedő szakkollégiumi rendszer. Az Eötvös Collegium után jött létre a Bibó István Szakkollégium, majd a Bolyai Szakkollégium. Legutóbb pedig a Társadalomtudományi Szakkollégium, majd pedig a pedagógia és pszichológia területén alakult újabb (Illyés Sándor Szakkollégium). Az öt szakkollégium hálózatot alkot és kialakulóban van a hálózatos működés is.

• Hogyan lehet a diákokat a tehetségpályán tartani?

Nagyon fontos, hogy ha kiemelkedőt nyújt, többletet teljesít egy diák, akkor ezt visszajelzés, elismerés kísérje. Ez a jelzés lehet akár kritikai is. Mégis, a hallgató érzi azt, hogy felfigyeltek a teljesítményére, gondolataira és segítik abban is, hogy korrigáljon, ha szükséges. Az egyéni foglalkozást tehát nagyon fontosnak tartom, ezen belül pedig a teljesítmény elismerését, releváns visszajelzéseket. Fontos, hogy ha a hallgató teljesítménye elér egy bizonyos szintet, legyen meg a lehetőség az eredmények bemutatására, a csoportban, önállóan hazai majd nemzetközi előadások keretében. Tehát a legfontosabbak: a foglalkozás, az odafigyelés és az elismerés.

• Milyen források állnak rendelkezésre a megvalósításhoz?

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium költségvetésén belül van egy viszonylag szerény összeg a tehetségek támogatására. Ez pl. a teljes országos szakkollégiumi rendszer támogatására 40-50 millió forintnyi éves összeget jelent. Ehhez képest az ELTE saját forrásból mintegy 30 millió forinttal támogatja saját szakkollégiumait; ebből is látszik, hogy az arányok igazából nincsenek a helyén, hiszen jobb lenne, ha az országos források nagyságrenddel magasabbak lennének. Mert amit mi tehetséggondozásként a szakkollégiumokra fordítunk, azt más egyetemi aktivitásoktól „vesszük el” – stratégiai megfontolásból. Most már pluszforrások is kezdenek rendelkezésre állni, például a géniusz program keretében. Reményeim szerint ezek a lehetőségek még bővülni fognak. Egy másik lehetőség a pályázati alapon elérhető támogatás. A TÁMOP keretében több olyan felhívás látott napvilágot, amely a tehetséggondozást kezeli, illetve van olyan alapítvány is, amely közvetlenül a tehetséggondozás segítésére jött létre, és forrásokat biztosít. 

• Ön szerint a Bologna-rendszernek mi a szerepe a tehetséggondozásban?

A bolognai rendszernek talán a lényege az, hogy mindenki olyan és annyi tudást szerezzen, amivel úgy érzi, hogy boldogulni tud. Megadja a lehetőséget arra, hogy három év után már valaki egy diplomával befejezze tanulmányait és választhasson. Az egyik lehetősége, hogy rögtön folytatja a tanulmányait, esetleg nem pont azon a szakon, amelyen elkezdte az alapképzést, hanem váltva. Lehetőséget ad arra is, hogy „megszakítsa” a tanulmányait, majd később folytassa. Ez egy rugalmasabb rendszer az eddigi osztatlan képzésnél ilyen értelemben. A Bologna-rendszer a tehetséggondozás vonatkozásában új feladatot jelölt ki a felsőoktatás számára. Eddig egy 4-5 éves periódusban lehetett „kiszemelni” a tehetségeket, és lehetett elkezdeni velük a munkát, most pedig erre három plusz két év van. Ez azt jelenti, hogy más eszközöket, illetve a korábbi módszereket átalakítva kell a tehetséggondozást folytatni.

• Hogyan válik elérhetővé a magas színvonalú és versenyképes tudás az egyén számára?

Az első szempont az, hogy próbáljon meg olyan egyetemet, felsőoktatási intézményt keresni, ahol - a választott szakon - a legmagasabb szintű a képzés. Az első feladat tehát a családé, a jelentkezőé: meg kell tudni találni azt az intézményt, ahol az adott területen az országban a legmagasabb szintű oktatás. Illetve ma már Európában is szabadon lehet mozogni. A második lépés az, hogy a kiválasztott egyetemen találjon a diák olyan professzort, olyan közösséget (pl. szakkollégiumot) aki mellett illetve ahol el tudja sajátítani azt a többletet, amit ő szeretne. A legfontosabb hogy az egyén, a hallgató legyen az, aki aktívan akarja a többlettudást. Fontos továbbá, hogy legyenek meg a fent említett keretek (TDK, szakkollégium, doktori képzés). A dolog fordítva nem működik, azaz „felülről” nem szervezhetjük azt, amit tehetséggondozásnak hívunk. Mi felülről csak a módszertant szervezhetjük, és kitalálhatjuk az eszközöket.

• Milyen a jó tehetséggondozási stratégia?

Nagyon sok próbálkozás és megoldás van. A tehetséggondozás kapcsán mi egy szűk szeletről beszélünk, hiszen a konkrét tudományos kutatást értjük általában ez alatt, kutatói attitűdöt és eredményeket. A tehetség nagyon sokféle módon nyilvánulhat meg. A stratégia legfontosabb eleme, hogy legyen egy szűrés, egy kiválasztódási folyamat, amit egy szisztematikus odafigyelés követ, kísér. Vannak mélypontok egy diák életében is, ugyanígy egy kutatási, vagy egy alkotási folyamatnak is vannak mélypontjai. Ezért szükséges az odafigyelés, amely ezeken a mélypontokon átsegíti az érintettet. A rendszer pedig vigye el egészen addig a hallgatót, amíg már saját útjára bocsátható. Egy posztdoktornak, azaz egy doktori fokozatot elért kollégának már nincs szüksége tehetséggondozásra, hanem az a feladata, hogy ezután ő legyen jó tehetséggondozó. 

• Milyen program tudna segíteni, hogy a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű hallgatók a felsőoktatásban tanulhassanak?

Ez rendkívül fontos kérdés. Úgy gondolom, hogy sok minden már a középiskolában eldől, vagy még korábban. Mivel a felsőoktatásba való belépésnek az a feltétele, hogy az ember jól teljesítsen a középiskolában, ezért minden olyan térségbe plusz „pénzt, paripát és fegyvert” kell eljuttatni, ahol ennek hiánya okozza a nem megfelelő teljesítést. Fel kell tudni készíteni azokat a diákokat, akikben megcsillan valami, arra, hogy képesek legyenek az érettségi követelményeknek magas szinten eleget tenni. Ez adja meg a belépőt a felsőoktatásba. Ha már bejutottak a felsőoktatásba, kicsit figyelmesebben kell követni az útjukat, hiszen az anyagi háttér nem biztos, hogy annyira stabil, mint egy nem hátrányos helyzetű hallgató esetében. Itt pedig nem a tudásbázisról, hanem a kulturális- és szociális bázisról van szó, hiszen az ott felmerülő gondok talán jobban meg tudnak rázni egy-egy tehetséges hallgatót, mint egy más háttérből érkezőt.

• Hogyan valósul meg az elitképzés a felsőoktatásban?

Ez kicsit összefügg a tehetséggondozással. A felsőoktatásban gyorsítási lehetőségeket kell adni azoknak, akik az elit tagjaivá szeretnének válni. Akik tehetséget és szorgalmat mutatnak, azoknak nem szabad kikötni, hogy minimum hat félévet kell a felsőoktatásban eltölteniük, hogy diplomához jussanak. Nyugodtan lehetne azt mondani, hogy aki megszerezte a 180 kreditet az alapképzésben két év alatt, az kaphasson diplomát. Vagy lehetővé kellene tenni közös mester és PhD programok létesítését. Így már a mestertanulmányai alatt olyan lehetőségekhez juthat a hallgató, amellyel már a PhD-t is megszerezheti; nem két év alatt persze. (Ilyen képzések az angolszász területeken léteznek.)

• Milyen tehetséggondozási elvek fogalmazódtak meg az ELTE-n?

A legfontosabb elem a tehetséggondozás közösségi formáinak előtérbe helyezése. Mind a tudományos diákkörökben, mind pedig a szakkollégiumokban fontos, hogy az egyéni teljesítmény szembesüljön más nagyszerű egyéni teljesítményekkel. Ha egy Tudományos Diákköri Konferencián a tehetséges és kiválóan tehetséges hallgatók meghallgatják a másikat, akkor ők attól gazdagabbak lesznek, mintha csak egyedül bandukolnának az úton. A mi koncepciónk magva, hogy a közösségi terekben formáljuk a tehetséggondozást.

• Mik a tehetséggondozás színterei?

Ami az eddigieket kiegészíti, hogy biztosítsuk a tehetséggondozás nemzetközi dimenzióját is. Olyan diákköri konferenciákat szervezzünk, amelyre meg lehet hívni külföldi tehetséges hallgatókat, vagy olyan doktori iskolák által szervezett konferenciákat, amelyekre más egyetemek diákkörösei is ott vannak. Fontos az is, hogy a különböző diszciplinák legjobbjai beszélnek egymás előtt, mutatják be egymásnak eredményeiket. Ezzel a tér kitágul előttük, mind az egyetemen belüli sokféleség, mind pedig az egyetemek közötti sokféleség, mind pedig a diszciplinák sokfélesége láthatóvá, érzékelhetővé válik. Ha mindez egy nemzetközi kapcsolatrendszerbe ágyazódik, akkor pedig megjelenik az inter-, illetve multinacionális együttműködés lehetősége is.